Didgeridoo - ahogy bennem szól, amit nekem mond.
Távol vagyok már a föld szellemeitől, nem látnak az ég madarai -
csak a rohanó szív ritmusa maradt nekem.

Régesrégi iskolaterem, még az Általánosból rémlik. Gyereknap lehet, vagy hasonló, amikor nem tanulni megyünk be, hanem szórakozni kicsit. Rubint az, aki szokásos visszafogott stílusában elkezd előadni valami fura játékot; mindenféle ízű csokikat osztogat, van vagy kilencféle, szép sorban osztja. Mindenki egy stílusnak szakértőjévé válik, azaz mindenféle információ birtokába jut inda-szalagtestű szellemekről, más varázslatokról, harmadik varázstárgyakról és így tovább.

Azt senki nem tudja, hogy a többi mit tud, csak azt, hogy mivel lehet hozzájuk fordulni, amivel kapcsolatban készségesen de ravaszul, infóért cserébe segítenek.

Most jön a vicces rész: minden csokit meg lehet enni, és amíg eszed, máshol találod magad, többnyire eléggé fantasy környezetben; mindegyik helyen valami el van rejtve, infó, vagy tárgy, illletve újabb csoki. Nem mindenki eszi meg a csokiját, van aki inkább kereskedik vele.

Az egész mögött valami nagy és rafinált titok volt elrejtve, ami valami jutalmat is magában rejtett, nem tudom mi volt az, mert odáig nem jutottam el... :)

Két helyre emlékszem igazán, ahol jártam: az egyikben egy múzeumszerű, de valószínűleg aktívan élettérnek használt kastélybelsőben lopakodva találtam egy életnagyságú képet, ami kutat ábrázolt kötélen lógó vödörrel. A vödör lengett, méghozzá merőlegesen a fal - és a kép - síkjára, így néha bent volt a képben, néha kilengett a folyosóra. Itt valami rejtélyes feladat volt, erre a lengésre rá kellett jönni, lengésbe hozni a vödröt és megtölteni vízzel, valahogy a kútból, ami persze a képben van...

A másik egy romtemplom talán a Dzsungel Könyvéből, ahol kígyók laktak, vastag, sodrott kötélre emlékeztető fonatokban lógtak mindenhonnan. Onnan valami fura fáklyát szereztem, majd magastérdemeléses futással irdaltam kifelé onnan, mert nem tudhattam biztosra, mikor múlik el a csoki hatása (néhány perc), meddig vesznek még körül a lassan eszmélő kélgyók, mikor tűnök el közülük.

Valaki más, valami csajszi akit abban a testben sosem ismertem de ott barátom volt, cinkos szemmel mesélt egy fotelről, amiben nem mondja meg mit kell csinálni meg hogy hol, és tudatja, hogy ő már előrébb jár a titok megfejtésében...

Fiú haverjaimmal nagy komolyan össze-összegyűlünk guggolva valami félreeső helyen, és mindenféle így szerzett kincseket veszünk elő feneketlen zsebeinkből, fapálcára tekert madzagot, kavicsra emlékeztető drágaköveket vagy inkább drágakőre emlékeztető kavicsokat.. ilyesmiket.

Már az egész iskola ezzel foglalkozik, a tanárok is ebbe zúgnak bele, úgy kell órákra később összevadászni a kölköket.

Erősen mesés fantasy hangulat, benne még sok boldog iskolaemlékkel, meghintve jól a Stalker rejtélyeinek és álmok hozadékainak feelingjével.

Álomnaplóba kezdek, már többször megpróbáltam, de most kitartok.

Eddig amikor elkezdtem korán lefeküdni, álmokra figyelni, annak - várható volt - kialvatlanság lett a vége, fura éjjeli felébredések miatt. Ez most is jelentkezett, Castanedát olvastam hát egy kád meleg vízben fél háromtól háromnegyed hatig...

Ez a könyv is egyfajta gondolati fókuszt formázó erő, csak nem olyan kifinomult, mint egy tucat akupunktúrás kezelés. Nem finomkodik, merül a dolgok sűrű levesébe mint egy ólomtömb, kapaszkodok, hogy a kezem közt tarthassam.

Az ébredés lassan szilárduló kis szirtjéről lecsorgó álom egy képet hagyott maga után hordaléknak. Gyöngyöket húzok magam felé fonálon, amit elértem, felismertem, az könnyűvé válik és az ég felé száll. Ami most következik, az egyszerre kicsi (fekete és ördögszájú) és nagy (színes pontokba öltözötten magát valami másnak álcázó). Nézegetem, forgatgatom, nem találom a nevét. Aztán eszembe jut, hogy meg is röntgenezhetném, gyerünk hát a műhelybe, rá a próbapadra. Nos, ez egy sárkánytojás, köpi ki a rendszer. A neve: önhittség, legalábbis egyelőre, munkacímnek megteszi. Amíg ki nem ismerem, nem látok több gyöngyöt, a fonálon nincs elágazás, az élet fonala már csak ilyen. A benne lakó sárkánnyal meg majd kezdeni kell valamit, lehet, hogy a változatosság kedvéért nem egyből lándzsahegyen nyújtom át a névjegyemet.

Persze, hogy Castaneda volt az esti olvasmányom, érdemes lesz hát rászokni a net vegyes hordaléka helyett; a minimum előny az, hogy legalább fókuszált.  Még egy dolog lejött, talán mert a kádban ázva, szétlazulva képes voltam arra figyelni, ami most fontos (nyilván más dolgokat meg hagytam emiatt elúszni, de majd oda is eljutok): a felesleges szokásokat el kéne hagyni. Nem tűnik könnyűnek, ezek nyilván olyan mémek, amik nem véletlenül kapaszkodtak meg ilyen erősen...

Valahol van egy ki nem tapintható felszín, ami alatt, vagy fölött lehetek. Talán ez is valamelyik külső zónám a világ felé, egy réteg, ami megmondja a látónak, hol tartok, mi mozgat. Élhetek ezen belülre, vagy ezen kívülre fókuszált tudattal. Most egy kicsit ez kintre esett, az elmúlt pár... évben, legalábbis jellemzően.

Szép lehet az a pálya egy virtuális műalkotásba fagyasztva, amit az ember fókusza a világban leír. Azt gondolom, most kicsit megint belülre került, vagy legalábbis az alámerülés tart épp.

Ezt nyilván valahol magam számára rendeztem így, amikor néhány hete, néhány hónapja (sőt éve, ami azt illeti) pár dolog visszhangot vert bennem, és ha ebben jól látok, emberek is közrejátszottak a hullám ívében; egy doki, akihez az orromat vittem el először és utána az idegpontjaimat, és egy gyógyító, akihez meg azt, ami nem látható. És persze Madaram. Talán mások is.

Ezért köszönet mindenkinek.

Felismerés
Olyan ez, mint amikor kinyitok egy rég használt ablakot, mert valami furcsa zajt hallok kintről, és  - mivel a tél már amúgyis elmúlt - leszedem a kényszerszigetelésként beszorított papírsávokat.
Kint némi meglepetésemre a bent rég várt illat fogad, mondogattam is pár napja, hogy egy nagy eső kellene már, ami mindent lemos, elmos - ahogy sikerül. Ablaknyitás előtt a papír résein valami kékes villant, kérdeztem is félhangosan, hogy mi lehetett ez a fény, erre - a beszélgetések választempójának tökéletes ritmusában - mennydörgés felelt. A furcsa zaj pedig égillatú, megtisztító esőnek, és egy ideig szinte folyamatos mennydörgésnek bizonyult.
Keress Te is rég bezárt ablakot, ledeszkázott pince- vagy padlásajtót, feszegesd le az anno fáradt kényszerből, vagy épp kirekesztő undorral bevert szegeket, és csak állj ott a kavargó porszemcsék között, vagy a lezúduló emlékeső könnyeitől ázva. Bármi is fogad, belőled jön az, részed az, és ha a rárakódott dolgokat lemosod arról a tárgyról, amit találtál, a továbbmutató útjelzőtáblának bizonyul majd.

Az idő: fraktál.
Korán feküdtem le, játékkal teli hétvége után vasárnap este.
Valamikor éjfél körül arra eszméltem, hogy testtudatomnál vagyok, és minden kilégzés egy álom... vagy valami annak is nevezhető. Nyugodt belégzés, természetes kilégzés, majd abban a néhány pillanatban, amíg a test újra oxigénért nem sóhajtott, csodás sebességgel képek, színek, események, hangok keltek életre, fejlődtek, és húzódtak vissza megint, hogy megállapíthassak valamiféle konklúziót...
El tudom képzelni, hogy nehéz vacsora után, vagy fáradtan, vagy zaklatott lelkiállapotban ebből micsoda izzadós rémállapot lehetett volna, ami után fáradtabban ébredek, mint ahogy lefeküdtem. Most nem ez történt - némelyik lélegzetközi szünetben szavakkal értelmezhető gondolatfüzért, ideahálót szőttem, máskor csak hagytam, hogy az anyag, amiből az álmok, gondolatok felépülnek, önnön teremtő erejében (erőmben?) fürödve mutasson meg, amit csak akar.
Jutottam pár érdekes megállapításra, amiket nem felejtettem el, meg nyilván egy csomó egyébre, ami nem akart az ébrenlétbe lépni velem.
Az egyik ilyen, hogy az idő számomra (legalább) háromdimenziós fraktálfelszín, ahol nappal a test sebességére lassított gondolatok csak a felszínt érintik - általában. Ha mesélek, vagy valami kreatív ötletelésben veszek részt, akkor a gondolatok hajlamosak egy mélyebb réteget bejárni, emiatt természetesen több idejük van kifejlődni, és míg a test számára csak egy pillanat telik el, addig a képzelet máris egy egész világ leírásával tér vissza abból a kicsinek tűnő időmélyedésből... Ha képszerűen akarom látni magam előtt, akkor egy achát jelenik meg előttem, ilyen.
Ennek csiszolt, metszett felszínén zajlik a helóhogyvagy miteszünkma, de a mélyén ott a teremtés. Ha ezt a képet gyakorolnám, eszközként használnám, talán még egy szinttel mélyebbre is juthatnék, akár éber állapotban is. Hmm.
A másik gondolat, ami inkább a színes kavargás láttán jelent meg az az, hogy néha a gondolataim már-már hozzálassulnak a számítógépeim sebességéhez. Ebből a mesélés, és a kreatív munka mutat kifelé, ha ez nem lenne, talán már a gyorsbilentyűk sebességénél tartanék, ösztönössé vált kis pihenőt tartva a beillesztés előtt hogy megbizonyosodhassak, jó helyre szúrom be azt a félmondatot.
Mindezek "láttán" persze felmerült bennem, hogy a beszéd ennek leírására meglehetősen alkalmatlan kommunikációs formának tűnik, de nem annyira, mint az írás; hiszen a test nem azon a szinten mozog, mint a gondolat. Ha az ujjaimmal (billentyűkön) sétálva akarnám bejárni azt a távolságot (az időt, mint teret...), amit akát két lélegzetvétel között a teremtő fantázia beszáguldott minden erőlködés nélkül... Kimondott, vagy leírt szavakkal csak horgonyokat tudunk elhelyezni, útmutató kis oszlopokat, amik mentén ha legközelebb arra járunk vagy eltalálunk a korábban oly természetesnek, magától értetődőnek talát ösvény végén gyümölccsé érett gondolatig (ami magába foglalhat egy történetet, egy színt, mozdulatot, helyszínt, akármit), vagy nem. De többnyire nem.
A világ ilyen illékony talán egészében, hiszen csak az érzékeink, és az ezekből élő gondolatok mutatják nekünk, hogy mi is vesz körül bennünket.
A belégzés és kilégzés testtudat által uralt gondolatfázisaiban (az achát metszett felszínére emelkedve) az járt a fejemben, hogy ezeket el ne felejtsem reggel, ha felébredek.
Néhány gondolathoz sikerült is visszatalálnom.

Álmodtam egyet.
Álmomban egy szobában jártam, ami egy erdőben volt valahol. Nem volt ajtaja, nem volt teteje.
Az erdőben ősz volt; az a szép, mérsékelt égövi, barna ősz, ami vastag, zörgő levelekkel hinti meg a földet.
Madaram is ott volt velem.
A falai vastag, kavicsos habarccsal tapasztott terméskőből voltak, padlója is kő volt, csiszolt márványlapok, levelekkel vastagon borítva. Középen vaskos, négyszögletű oszlop volt (mennyezetet tartott valaha?), vagy talán egy még kisebb szoba, de talán annak a falában is...
A szoba falaiban tizenkét sírhely volt, repedt, törött kőlapokkal, amik mögül itt-ott maradványok látszottak ki, nem emberiek; állatok laktak ott.
Kavargásra emlékszem, a nagy barna, madárszerű leveleket kavarta a szél, és az állatok elkezdtek felébredni. Tudtam, hogyha ők most itt mind felkelnek, abból nem sül ki jó.
A padlón voltak simára esztergált, valami furcsa fából választott botok, amikkel valahogy visszaűztük Madarammal az ébredőket; nem annyira küzdelem, verekedés volt ez, mint inkább valami kétségbeesett győzködés, hogy ne, ne gyertek elő, kérlek... Elsőnek egy medve ébredt fel valamennyire, a környezetéből, a kavargó porból lassan összeállt, de nem valami rohadó zombivá, hanem szőrös, életteli állattá. Azonnal tudta, mi történik, és még mielőtt teljesen összeállt volna, vagy sikerült volna botjainkkal újra összeállítani a sírja takaró kőlapját (mert rövidesen sikerült, pókhálósra tört csiszolt fekete lap lett, talán felirat nélküli), beszélni kezdett. Nem emlékszem pontosan az egész mondandójára, de amire igen, az az, hogy tartsuk már karban jobban ezt a helyet, legalább évente egyszer jöjjünk el ide. Talán azt is mondta, vagy csak egyszerűen valamiért ebből következett, hogy akkor ők tizenketten is nyugodtabbak lesznek ott, a falakban. Én megigértem neki, hogy havonta eljövök, és rendet teszek.
Ennyi az álom, ennyire emlékszek belőle.
Vajon mit jelent ott, abban a szobában a rendrakás?
Vajon az a szoba valaha ház volt, csak hagytam lerombolódni a többi részét?
Vajon a maci, és a többiek (kik lehetnek?) mit jelentenek ott pihenve, a falaimban, tizenketten?